megvolt a tűzkeresztség: vandégeket fogadtunk az új lakásban. Esküszöm az égre, mire megérkeztek más holla voltam.
Úgy indult a történet, hogy kenyeret és bagettet sütöttem, arra füstölt sajtos-majonézes-fokhagymás krém ment. Előétel kipipálva.
Főételnek túrós-bazsalikomos brindzahabbal töltött csirkemell és sült oldalas, mindez káposztasalátával és pirított krumplival. Főétel megvan.
Házi szilvalekváros-szilvás-banános morzsatorta sós karamellával. Ez is okés.
... és megjöttek a vendégek, majd leültünk enni. Háromnegyed órája voltak ott, mikor közölték, hogy már nem maradnak sokáig (esküszüm, nem a kaja miatt menekültek), mert a lány naaagyon fáradt. Finoman jelzem, hogy hétfőn beszéltük le a vendégséget, tehát neki ugyanannyi ideje volt megbarátkozni a gondolattal, hogy "csütörtökön bizony vendégségbe megyünk", mint nekem azzal, hogy "csütörtökre nem vállalok munkát, kitakarítok és egész nap főzök (amellett persze, hogy ellátom a gyereket), mert vendégek jönnek".
Úgy éreztem magam, mint akit pofánvágtak: ezért álltam egész álló nap a konyhában?
Nagyon de nagyon csalódott voltam/vagyok.
És ha most le kéne írnom, hogy milyen érzelem bújik meg kicsi szívem mélyén, akkor leginkább a rohadt°bfjdhf˘˘d%%********fck*--------!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
ez van odabenn. A kicsi szívem mélyében.